A szegény ember szőlője (Népmese)
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és strázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
– Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
– Majd holnapután vaskedden – mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében. Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek. Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
– Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is.
– Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
– Egyél, szegény béka, nesze.
– No, te fiú – mondotta a béka –, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.
Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
– Ne bánts minket – mondották a paripák. – Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni. Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején rézsisak volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hát bezzeg a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
– Jobban láttam én azt, mint ti.
– Ugyan honnét láttad volna jobban? – kérdezték a bátyjai.
– Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban.
Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
– Ó, én jobban láttam, mint ti – mondotta a legény.
– Ugyan honnét láttad?
– Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét. Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
– Jobban láttam azt én – mondotta a legény.
– Ugyan honnét láttad?
– Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is. Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, aki valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
4. mese:
A szegényember állatai
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. S azoknak annyi gyermekük volt, mint az égen a csillag, még eggyel-kettővel több. Volt nekik egy malackájuk, egy tehenük és egy lovuk. Másképpen nagyon szegények voltak. Egyszer azt mondja az ember este a feleségének:
- Hallod-e, édes feleségem! Holnap le kellene, vágjuk azt a malackát, hogy legyen a gyermekeknek s nekünk is, amit együnk.
Meghallotta ezt a malacka, gondolta magában: Nem vágtok ti engem le!" Kirontotta az ólnak az ajtaját, s futás, elfutott az erdőbe. Hát, ahogy fut az erdőben, az erdő végénél találkozik a farkassal. Jaj, már a farkas előre nyalta a száját, milyen jót eszem én ebből a malackából. Rákiáltott:
- Állj meg, malac, mert most megeszlek!
Meghökkent a malacka, s kérlelőre fogta:
- Ugyan bizony, te farkas, mit eszel rajtam? Sovány vagyok, kicsike. Várd meg az őszt, akkorra majd megnövök, s még kismalacom is lesz! Akkor lesz, mit egyél rajtam!
- Jól van, nem bánom - egyezett bele a farkas. Reggel a szegény ember megy ki, hogy megnézze a malacot, hogy levágják, hát a malac nincs az ólban. Mondja a feleségének:
- Hallod-e, édes feleségem, nincs meg a malacunk! Valaki ellopta, vagy nem tudom, hová lett.
- Hát – feleli, a szegény asszony- egyebet nem csinálhatunk, eladjuk a tehenet, s abból veszünk egy malacot is vágni, még pénzünk is marad. De meghallotta ezt a tehén. Így okoskodott magában: „engem ugyan el nem adtok!” Elszakította a kötelet, amivel meg volt kötve, s ő is szaladt az erdőbe. Hát, ahogy ballag az erdőben, találkozik ő is a farkassal. Ráijeszt a farkas:
- Na, a malackát nem ettem meg, most megeszlek téged, tehén!
Megrémült a tehén:
- Ne egyél meg, kedves farkas! Most sovány vagyok, majd az erdőben sok füvet eszem, s őszre még kisborjúm is lesz, akkor kettőt eszel nem egyet.
– Jól van - hagyta ennyiben a farkas, s a tehén elfutott az erdőbe. Otthon a szegény ember felöltözött szépen, mennek ki az istállóba, hogy a tehenet vigyék eladni. Hát a tehénnek hűlt helye.
- Jaj, jaj - sopánkodott a szegény asszony - ,nem elég, hogy a malacot ellopták, most még a tehenünkből is kifogytunk. Egyebet nem tudunk csinálni, el kell, adjuk a lovunkat. Meghallotta ezt a ló, azt gondolta magában: „engem bizony el nem adtok!” Elszakította a láncot, amivel meg volt kötve, és ő is vágtatott ki az erdőbe a többi után. Hát, ahogy megy, összetalálkozott a farkassal. Elébe toppan a farkas.
– Állj meg, te ló, hadd egyelek meg! A tehenet s a malackát nem kaptam be, de téged felfallak.
Könyörögni kezdett a ló:
- Ne egyél meg, farkas! Sovány vagyok, girhes-görhös, de őszre lesz még egy kiscsikóm is, s akkor kettőnket ehetsz meg.
– Jól van - bólogatott a farkas -, várok őszig. Na, az erdőben összetalálkoztak hárman: a malacka, a tehén meg a ló. A malacka ette a makkot, meghízott, hatalmas nagy disznó lett belőle, s még kilenc malaca is született. A tehén ette a füvet, és szépen kikerekedett, s még egy kisborjúja is lett. A ló ette a hereszénát az erdőben, s még egy csikót is ellett. Összeegyeztek úgy ősz fele, hogy jó volna, ha hazamennének.
– Melyikünk menjen hamarabb, hogyha találkozunk a farkassal, mit mondjunk neki?-Tanakodtak. Azt mondja a malac:
- Bízzátok rám, majd én megyek előre!
Mentek, ment a kilenc malacka, röf-röf- röf, a disznó után. A farkas várta a falu végénél.
– Most én téged, te disznó, megeszlek a kilenc malackáddal.
– Jól van - feleli a disznó-, de mosakodtál-e ma? Csak úgy ehetünk, ha kezet mosunk. Te farkas, mostál-e kezet? Szégyellte magát a farkas, mert ő bizony nem mosdott.
– Jó, várj meg itt, elmegyek a patakra, megmosakodom - és szaladt a vízre, hogy kezet mosson. Addig a disznó azt mondta a malackáinak:
- Fussatok utánam! - Futott elöl a disznó, utána a malackák, röf- röf-röf, és egyhamar eltűntek. Egyszer visszajön a farkas, s látja, hogy hűlt helyük.
– Na, megállj, te disznó, becsaptál!
Hát egyszer jött a tehén a borjúcskával.
– Jó, hogy jössz, te tehén. A disznó becsapott, de most én téged megeszlek.
– Jól van, na, farkas - hagyta rá a tehén -, hát egyél meg, én nem bánom. Ide figyelj! Látod-e, mi mekkorák vagyunk, s te mekkorácska? Menj be szépen abba a nagy gödörbe, nyisd ki a szádat, s mi beleugrunk.
- Jó – egyezett bele a farkas. Belement abba a hatalmas nagy gödörbe, lemászott, és kitátotta a száját, á, ahogy csak tudta, még a szemét is behunyta, s várta, hogy a tehén meg a borjú beleugorjanak. De a tehén megszólalt:
- Gyere, bocikám, bú- bú-bú!
Úgy elfutottak haza, mintha ott se lettek volna. Egyszer a farkas összecsukta a száját, és mászik ki a gödörből, hát a tehén s a borjú nem volt sehol.
- Na, ezek is jól becsaptak! - mérgelődött. - Majd a lovat s a kiscsikót megeszem. Várt egy kicsit, hát jött a ló a kiscsikóval.
– Na, én most téged, te ló, megeszlek. Becsapott a disznó, a tehén! Azt mondja a ló:
- Jól van, na, egyél meg! Hol akarod megkezdeni, a fejemen, a lábamon? Látod, te milyen kicsi vagy, s én milyen nagy vagyok? Kezdd meg a lábamat.
– Úgy is lesz - hagyta rá a farkas.
- Na, nesze, harapjál egyet- s a ló patkós lábával úgy rúgta szájon a farkast, hogy a fogai mind kiestek.
– Jaj de kemény a húsod - jajgatott a farkas -, nem is kellesz te!
Akkor a ló a kiscsikóval, nyi-ha-ha, hazafutottak. Otthon megálltak a kapuban. Egyszer csak hallja a szegény ember, hogy valami röf-röf- röf, ui-ui, a tehén bú- bú-bú, a ló, meg nyihaha, ott a kapu előtt.
- Hallod-e, te asszony, édes gyermekeim, ezek az állatok itt a kapuban olyasfélék, akár a mieink voltak, csak sokkal többen vannak.
Megy ki az ember, kinyitja a kaput. Szépen besorakozott a disznó a kilenc malackájával, a tehén a borjúcskájával, a ló a kiscsikójával. A szegény ember mind beengedte. Jaj, de boldogok voltak! Volt, amit eladjanak, volt, amit levágjanak. Felöltözködtek jól, a gyermekeknek vettek szép ruhát, hogy tudjanak menni óvodába, iskolába. A tehenet minden reggel megfejték, volt tejük elég. Az embernek lett két lova, mert a kiscsikó is megnőtt, azt befogta a szekér elé, s eljárt fuvarozni, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!
3. mese: Arany László gyűjtése
A kis ködmön
Volt a világon, hol nem volt, volt egy jómódú parasztember, annak volt egy felesége meg egy leánya. Egyszer odament egy szép fiatal legény másodmagával háztűznézni.
Mindjárt kínálták őket tyúkkal, kaláccsal. Borért is leküldte az ember a leányát a pincébe. Lement a leány, elkezdte vigyázni, hogy melyik a legnagyobb hordó, hogy abból vigyen, mert azt mondta az apja; amint ott vizsgálódik, szemébe ötlik egy nagy káposztáskő a pince egyik oldalához támasztva. Elgondolkozott a leány, hogy őérte most itt vannak a háztűznézők, ő most férjhez megy, lesz majd neki egy kisfia, annak ő vesz egy kis ködmönt a vásárban, a kisfiú egyszer le talál szökni a pincébe, csak ott ugrál, csak ott ugrál a káposztáskő körül, a káposztáskő eldől, a kisfiút agyonüti, kire marad akkor a kis ködmön? Ezen a leány úgyannyira elkeseredett, hogy leült az ászokra, ott sírt.
Már odafönt nem győzték várni; leküldte hát az ember a feleségét is:
- Ugyan, anyjuk, eredj le már, nézd meg, mit csinál az a leány ennyi ideig abban a pincében. Tán a bort folyatta el, azért nem mer feljönni.
Lement az asszony, látja, hogy ott sír a leánya az ászokon.
- Hát téged mi lelt, hogy oly keservesen sírdogálsz?
- Hogyne sírnék, édesanyám, mikor így meg így elgondoltam jövendőbeli állapotomat. - Azzal elbeszélte, hogy mit gondolt hát el. Az asszony, amint ezt meghallotta, leült a lánya mellé, ő is rákezdte a sírást.
Nagyon megharagudott már odafönt a gazda, nem állhatta meg káromkodás nélkül.
- Ejnye szedte-vette, már bizonyosan a bort folyatták el! Elmegyek, megnézem, hová vesztek.
Lement az ember is, még akkor is ott zokogtak azok egymás mellett, az ember sehogy se tudta elgondolni, hogy mi bajok akadt.
- Hát ti mit sírtok-rítok? Mi bajotok esett ilyen hirtelen?!
- Jaj, kedves apjukom, hogyne sírnánk-rínánk - felelt rá az asszony -, mikor milyen szomorú dolog jutott az eszünkbe!
Itt elbeszéltek neki mindent, úgyannyira elkeserítették, hogy az is közibük ült, segített nekik a sírásban.
A kérő se győzte őket tovább várni, kapta magát, lement utánok a pincébe. Sose tudta mire vélni, mikor meglátta őket, hogy mit sirathatnak olyan keservesen. Kérdezi aztán tőlök, azok elbeszélték neki. A kérő, csak kicsibe múlt, hogy hanyatt nem vágta magát, olyan jóízűt nevetett.
- No - azt mondja -, még ilyen bolond embereket nem láttam. Hanem most elindulok, addig megyek, míg három ilyen bolondra nem akadok, mint kendtek hárman, ha aztán akadnék, akkor visszajövök, elveszem a kendtek leányát, ha az Isten is úgy akarja.
Elindult a legény, azokat otthagyta a pincében, hogy sírjanak, amíg nekik tetszik. Ment aztán, mendegélt hetedhét ország ellen, talált egy embert, aki egy nagy rakás diót vasvillával akart a padlásra felhányni, közelebb megy hozzá, megszólítja:
- Hát kend, atyafi, mit csinál azzal a dióval?
- Én bizony nagy munkában vagyok. Már fél esztendő óta mindig hányom ezt a diót, de sehogy se tudom fölhányni, szegény ember vagyok, de adnék annak az embernek száz forintot, aki valami módon felszállítaná.
- No hát majd felszállítom én - mondja a kérő. Azzal elővett egy vékát, félóra alatt mind felhordta a diót. Mindjárt megkapta a száz forintot, továbbment vele.
"No - gondolta magában -, akadtam már egy bolondra."
Megint ment, mendegélt, talált egy embert. Csak nézte, csak nézte, hogy mit csinál. De sehogy se tudta eltalálni. A kezében volt egy teknő, azzal hol kiszaladt, hol be egy olyan házba, amelyiknek nem volt ablaka, csak egy kis lyukforma ajtója; odamegy hozzá, megszólítja:
- Jó napot adjon Isten, földi! Hát miben fáradozik kend?
- Fogadj Isten, atyafi! Hát biz én a tavasszal lesz egy esztendeje, hogy ezt a házat csináltattam, nem tudom, miféle istencsudája, hogy olyan sötét, csak elnézem, hogy a másé milyen világos, pedig semmit se csinál neki; én meg, mióta készen van, mindig azt csinálom, hogy hordom bele a világosságot teknővel, látja kend, most is abban munkálkodom; de adnék is száz forintot annak az embernek, aki világossá tudná tenni.
- No, majd világossá teszem én - mondja rá a legény. Elővett egy fejszét, vágott a házon két ablakot, az ajtót is nagyobbra vette, mindjárt világos lett a ház. A legény megkapta itt is a száz forintot, azzal ezt is otthagyta.
"No - gondolta magában -, akadtam már második bolondra is."
Megint mendegélt, talált egy asszonyt, aki a kiscsirkéit erővel dugdosta volna egy kotló alá. Megszólítja a legény:
- Hát kend, nénémasszony, mit csinál?
- Biz én, öcsém, ezeket a csirkéket dugdosnám a kotló alá, mert attól félek, hogyha szerteszéjjel szaladgálnak, elkapja valamelyiket a héja, de sehogy se tudom aládugni, mert ha egyik felől bedugom, a másik felől kibúvik. Adnék is száz forintot annak az embernek, aki jó tanácsot tudna adni, hogy mitévő legyek velök.
- Én megmondom, nénémasszony, sose dugdossa kend azokat a csirkéket a kotló alá, majd ha a kotló héját lát, dugdosás nélkül is maga alá veszi őket.
Az asszony nagyon megörült a jó tanácsnak, mindjárt odaadta a legénynek a száz forintot. Az is megörült neki, mindjárt visszaindult.
"No, hála Istennek - gondolta magában -, megtaláltam mind a három bolondot."
Mihelyt hazaért, mindjárt elkendőzte a leányt, két hét múlva a lakodalmat is megtartották. Többet aztán nem is hallottam felőlök, csak annyit, hogy lett nekik egy kisfiúk, vettek is neki ködmönt, hanem azért a káposztáskő nem ütötte agyon. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
2. mese Magyar Zoltán gyűjtése, Herencsény
A bolond falu
Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:
-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
- Minek az te?
- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
- Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!
-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? - Hű, az ténleg nem jó!
Aszongya a házigazda:
-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.
- Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! - megint mondja a másik.
Hát azt mondja az egyik, a menyecske:
-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!
- Jaj, mán a fejit mégse - mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!
Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:
-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!
Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.
- Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész'? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!
Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:
- Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!
- Hát de hogy, bíró úr?
- Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.
Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.
- Hó-rukk! Egyszerre!
Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.
Aszongya:
-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!
No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:
-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:
- Én nekem a fejem szédül. A másik:
- Nekem a lábam fáj.
Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:
- Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:
- Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?
Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót'? - Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:
-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:
-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?
-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!
Bemegy a házba, föltekint a fogasra:
-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.
No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:
- Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!
- De hogy, bíró úr?
- Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.
-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!
-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!
Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.
- Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.
Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:
- Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!
- Há nincs mán, bíró úr, honnan?
- Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!
Hát kivették a két hordót. a bíró lez
Első mese Illyés Gyula gyűjteményéből való.
Volt egyszer a világon, még az Óperenciás-tengeren is túl, egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt nekik három lányuk meg egy kis malacuk. Mikor a malacot már jól meghizlalták, vagy ahogy mondták, annyira, hogy kétujjnyi zsír volt a hátán, megölték. A húsát felrakták a füstre, a gömböcöt pedig felkötötték a padláson a legelső gerendára, a szelemenre. Ötőjüknek csak annyi volt a kis malac húsa, mint egy eperszem. Már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböcre, azt mondja hát a legöregebb lányának:
- Eredj csak fel, lányom, a padlásra, akaszd le a szelemen gerendáról azt a kis gömböcöt, főzzük meg.
Felmegy hát a lány a padlásra; amint a szelemenről le akarja vágni a gömböcöt, csak azt mondja az neki:
- Hamm, mindjárt bekaplak - S nem tréfált, hanem igazán bekapta.
Lesték, várták odalenn a lányt a gömböccel, hogy jön-e végre. De biza nem haladt. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
- Eredj csak fel, lányom, a nénéd után, mondjad neki, hogy hozza azt a kis gömböcöt.
Felmegy hát a másik lány is, szétnéz a padláson, de nem látja sehol nénjét. Azzal odamegy a kémény mellé, s le akarja vágni a kis gömböcöt, de az azt mondja neki:
- Már a nénéd lenyeltem, hamm, téged is bekaplak!
Azzal szépen bekapta.
Odalenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat. Mikor aztán megsokallta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
- Eredj csak fel, lányom, hidd le már a nénéidet; azok az isten nélkül valók bizonyosan az aszalt meggyet szemelgetik.
Amint felmegy a kislány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböc:
- Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is bekaplak!
S bekapta azt is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly soká. Felment hát a nyújtófával, hogy majd lehívja őket, de úgy, hogy nem köszönik meg, mert elhányja a hátukon a bőrt. Amint felment, azt mondja neki a kis gömböc:
- Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Azzal úgy bekapta, hogy még a kisujja se látszott ki.
Aztán a gazda, a szegény ember is, mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra. Amint odamegy a kémény mellé; azt mondja neki a kis gömböc:
- Három lányod, feleséged már bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
És nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rossz kócmadzag már nem bírt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböc pedig leesett; azután, hogy feltápászkodott, elkezdett gurulni, s gurult, gurult a garádicson a földre.
Amint a kiskapun kigurult, kinn az utcán előtalált egy csoport kaszáló embert, s azt az egész csoportot is mind egy szálig bekapta.
Azzal gurult, gurult tovább. Az országúton előtalált egy regemen katonát. Azokat is minden bagázsitól együtt bekapta. Megint gurult tovább. Nem messzire onnan, az árokparton egy kis kanászgyerek legel tette a csürhét. A disznók szerteszéjjel cserkésztek, a kis kanászgyerek pedig ott ült az árokparton, s a bécsi bicskájával kenyeret, szalonnát evett. Odamegy a kis gömböc a kis kanászgyerekhez is, s azt mondja neki:
- Már három lányt apjostól-anyjostól, meg egy csoport kaszás ember egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem amint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböc szájában, az aztán kihasította. Csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböcöt pedig otthagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböcöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna, az én kis mesém is tovább tartott volna!